Március huszonnegyedikén akartam elkezdeni naplót írni, jó üzleti fogásnak tűnt. Ha elkezdenének bombázni, gondoltam, és túlélném, micsoda pénzeket nyúlhatnék le mint híres író, szaktekintély, akinek adnak a véleményére, aki hősiesen kitartott hazájában, dacolva száz veszéllyel, végig ellenállóként, belsőként mármint, nem ám meglépve mint oly sokan. "Drága Pozsonyi úr, kérjük, legalább csak néhány sort közöljön háborús naplójából a mi patinás folyóiratunkban, ígérjük, jól megfizetnénk érte" - hallottam már előre a különböző külföldi folyóiratok könyörgésbe forduló felkéréseit.

Vagyis nem vettem komolyan az egész háborúsdit, hogy milyen is lehet az, meg mit is jelent valójában túlélni egy ilyet. Egyszerűen bizonyos lehetőségek meg se fordultak a fejemben. Míg tavaly ősszel, amikor szintén igencsak forró volt a helyzet (aztán végül beengedtük az EBESZ-megfigyelőket Kosovóba), már a másnapi vonatra koncentráltam erősen, arra, amelyik Magyarország felé tart, de szerencsére még aznap este megszületett Holbrooke-kal a megegyezés. És én maradtam. Semmi hősiesség tehát. Csak emlékeztetni szeretnék rá: az ógörögök rég kihaltak már, én meg - hogy is mondjam, hogy meg ne sértődjek - nem vagyok túl bátor.

Most márciusban viszont - már magam sem tudom, miért - nem vettem egészen komolyan az egészet. 23-án még az Internetről szedtem le az infókat azokról a fegyvertípusokról, amelyekről feltételezni lehetett, hogy be lesznek vetve, külföldi barátaimnak napról-napra küldtem elemzéseimet a beavatkozás esélyeit latolgatva ilyen címeken, hogy "valószínűbb hogy nem mint igen", egy nappal később már: "inkább igen mint nem"; az utolsó e-mailemnek, amit 23-án írtam már az volt a címe, hogy "lehet kezdeni beszarni". Tehát az optimista latolgatásaimat a reális tények lényegesen befolyásolták ugyan, de nem estem pánikba, nem voltam igazán beszarva, a hírek, naprakész információk ismerete valamiképpen levált a mindennapjaimról. Furcsa tapasztalat: voltak külön a hírek, amik rendkívül lesújtóan alakultak, és voltak külön a kis tyúkszaros életem hétköznapjai, amik alapvetően normálisan zajlottak. Mentem az utcán, megálltam a piroson mint rendesen, vagy épp átmentem rajta mint rendesen, betértem az önkiszolgálóba, vásárolgattam, semmi különös változást nem lehetett tapasztalni más embereken sem, még 24-én délután sem.

Mindez Újvidéken történt velem. Annyira egyértelmű volt, hogy legkésőbb éjszaka szarás lesz, és furcsamód meg sem fordult a fejemben az aznapi Keleti Pályaudvarra tartó vonat lehetősége. Pedig akkor még lelécelhettem volna. Az egész csak akkor tudatosodott bennem, amikor az első három becsapódás után csak egyetlen szót tudtam kimondani : "elkezdődött".

(folyt. köv.)