Ha több hónapig vagy kénytelen fény nélkül élni, lassan hasonló leszel Marquez Usrsulájához: megtanulsz látni a sötétben, kiismered magad a kivilágítatlan utcákon, könnyen eligazodsz éjszakánként a házadban. Megtanulod, hányat léphetsz balra, hányat jobbra; megtanulod, hol vannak az új határok. Hogy hol van az a pont, ameddig még elmehetsz.
Oszlóban vagyunk, Franciaországban.
Eljön hozzám a barátnőm, beszélgetünk, és hogy ne unatkozzunk, a legújabb háborús játékot játsszuk: gyilkoljuk egymás idegeit.
Hogy ki tud a másiknak szörnyűbbet mondani? Ez a játék lényege.
A valóság itt a David Linch filmeket majmolja, kevés szörnyűt mondhatsz.
Odakinn tomahawkok, idebenn gyilkos mondatok röpködnek. Kiégetjük a bútorokat, kiborul a szőnyegre az utolsó pohár whisky, kezembe szúrom a kést: észre sem vesszük, hogy ránk köszönt az éjszaka.
Végül is én nyerek.
A barátnőm elindul a fürdőszobába, hogy letörölje a könnyeit.
A kezében gyertya, tapogatózik a sötétben.
Csörömpölés: sikeresen nekimegy egy széknek.
Röhögök hangosan: a széknek megvan a helye, nem lehet nekimenni.
Később aztán én megyek a fürdőszobába, nekem potyognak a könnyeim, nincs a kezembe gyertya, követem a talpammal a szőnyegen a viasznyomokat.
Csörömpölés megint: én is sikeresen nekimegyek a széknek.
Merthogy a szék nincs a helyén: valaki ki tette az út közepére.
Furcsa szék: az ülőkéjébe beverem az orrom, a lábai felhorzsolják a lábamat, patakzik a vérem, mégsem kezdek el szitkozódni.
Ha világszerte idióták uralkodhatnak milliók fölött, ha őrültek dönthetnek emberek sorsáról, ha le lehet ülni tárgyalni háborús bűnösökkel egy asztalhoz, akkor egy szék igazán megváltoztathatja a helyét.
Nem igaz?